Nem is tudom hol kezdjem…Talán ott, hogy az utóbbi hetekben, napokban, annyi kedves, szívhez szóló levelet kaptam a blogommal kapcsolatban, hogy úgy döntöttem, egy picit most félre teszek mindent és folytatom a történetem. 

2015. Új Év, új fogadalmak, ígéretek…Nekem minden évben egy kívánságom volt. "Újév! Légy nekem boldog!" Ezúton szeretnék minden kedves olvasómnak szeretetben, szerelemben, sikerekben és örömökben gazdag Boldog Új Évet Kívánni!

Máris itt egy szó, BOLDOGSÁG! Ennek a szónak a jelentésével is úgy vagyok akár csak Szent Ágoston az idő fogalmával. "Tehát mi az idő? Ha senki sem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell magyaráznom, akkor nem tudom." Biztos mindenki jó ismerője annak az érzésnek amire azt mondjuk leírhatatlan. Na ő az. Minden normális embernél ezzel a kitüntetett jelentéssel kellene, hogy bírjon…ám élet, olykor más értelmezést ad egy-egy szónak, jellemzőnek.

Kívülről egy teljesen átlagos, élete teljében lévő lánynak tűntem, miközben belülről a pokol tüze égetett. Annyira frankón tudtam mutatni kifelé a gondtalan énem, hogy egy színész is megirigyelhetett volna munka közben. Miért írom, hogy munka közben? Azért mert nagyon nagy melómba került, hogy semmi se látszódjon abból mi is játszódik le bennem valójában. Egy mindig vidám, életrevaló, exhibicionista csajszi voltam. Akkor pedig, a hamis rolex, melyet egy kívülről eredetinek látszó borító fedett. Ha hallottam, hogy valaki rosszul lett, kiderült milyen beteg, s nem folytathatja az életét úgy, ahogy korábban tette, mindig azzal nyugtattam magam, amivel mindegyönk, "velem ez nem történhet meg". Az képtelenség lenne. Ez a hozzáállásom az élethez, ez, az igazából velejéig pozitív mondat, csak addig adta az erőt amíg belém nem hasított a haláltól való félelem. Tudom, közhely, hiszen valahol, valamilyen szinten, a maga módján minden érző ember tart tőle. Sablon szöveg, tudom. Mégis minden egyes percben, amikor hevesen dobogott a szívem, rettentően meg voltam ijedve…A tökéletes kép, amit magamról belsőleg gondolatban megalkottam, egyre jobban hullott szét. Tudtam, hogy baj van. Lassan az utcára se mertem kimenni, az meg, hogy bármi fajta tömegközlekedési eszközt vegyek igénybe, hogy elérjek A-ból B-be, szóba se jöhetett. Majdnem mindenhova autóval mentem. Bármilyen hihetetlen is, nem csak azzal a szándékkal, hogy milyen király és nagy dolog még szinte zsenge palántaként kocsival beállítani a baráti társaságba. Emiatt több konfliktus helyzetet is generáltam, ha el akartam vinni az autót. A szüleim akkor még nem tudták, de igenis megvolt a nyomós okom rá…csak akkor éreztem magam biztonságban, ha az autó velem volt, nálam volt. Tudtam, ha rosszul leszek, csak valami ócska trükkel kivágom magam, hogy lépnem kell. Amint éreztem a pedálokat a lábam alatt, tudtam, hogy nem történhet baj, hiszen megyek haza. Haza, oda ahol az én főhadiszállásom volt, az én védőbástyám, ahol elvonulhattam és nem kellett semmitől sem félnem. Bárhová is mentem, mindenhez úgy álltam, csak legyek már túl rajta és mehessek haza. Lehetett az akár egy számomra nagyon kedves és szeretett esemény, amelyre nagyon vágytam vagy vártam. Elképzelni is nehéz egy "kívülállónak", milyen is lehetett így élni minden áldott nap, minden egyes pillanatban, hogy mennyire rohantak így a hetek egymás után, hogy féltem a másnaptól, attól, ha felkelek, élnem kell. Egyáltalán nem tudtam élvezni semmit, még azt sem, amit annak idején úgy szerettem. Zavart, hogy társaságban kellett lennem, féltem a holnaptól, hiszen csak "túléltem". 

Kép forrása: www.brookdalecc.edu

Kezdtem "elfáradni". Mentálisan és fizikailag is egyaránt. Úgy éreztem nem tudok megnyugodni. Folyamatos stresszben volt a testem. Olykor-olykor az őrület kerülgetett. A krízispont elérkezett. Szétrobbant, berobbant, egyszerre csak ott volt…fokozatosan, majd hirtelen. Az elképzelhetetlenség szerepét felváltotta az a kérdés, "miért pont velem?". Életem egyik nagy napján, főiskolai éveim első napján adtam fel a küzdelmet. Pár nappal később egy szokásos éjszakám kezdődött…kicsit szenvedünk elalváskor, majd óramű pontossággal felébredünk hajnali 3-kor, rutin meló volt…ám most az egyszer nem így volt, az orvosi ügyeleten kötöttem ki. Az Apukám rohant velem, s miután haza értünk, 19 éves létemre megkértem, aludjon velem akkor éjjel. Olyannyira elhatalmasodott rajtam ez a valami, hogy kénytelen voltam egyedül tovább cipelni, segítségért kellett kiáltani. Ez már nem a játék kategóriába tartozott. Hosszas kivizsgálások sora vette kezdetét, míg eljutottunk oda, hogy már nincs mit rajtam vizsgálni. Az orvos közölte, keressünk fel egy pszichiáter szakembert ugyanis sehol, még egy centi kóros elváltozás, rosszul működő alkatrészek sincsenek. Fogalmam sem volt ekkor drága szüleim mit élhettek át. Nekem ugyan nincs még gyermekem, de borzasztó érzés lehet ezt egy szülőnek tudomásul venni, hogy a gyereke pszichiátriai kezelésre szorul. A tehetetlenség kínzó fájdalma folytogathatta őket az aggodalmak legfelsőbb szintje mellett. Felkerestünk hát egy szakembert. Ő volt az első pszichiáterem. Minden bizalmam belé vetettem, amikor átléptem a háza és rendelője küszöbét. Halvány gondolatom sem volt arról, milyen is lehet egy ilyen terápia. Ahogy a nappalijában vártam és néztem a festményeket a falon, ahogy szemeimmel fedeztem fel lakályos otthonát, próbáltam elképzelni az ő személyiségét is. Közben csak arra gondoltam, amivel a szüleim útnak eresztettek. "Mondj el mindent, még olyat is, amit nekünk sem mertél". Eljött az idő. Engem hívott. Az első találkozó majd egy órásra sikerült, ám de mi az az egy óra két évnyi szenvedés után. Abban a pillanatban, amikor leült velem szembe nem érdekelt semmi. Nem akartam többé a gyengeségem rejtegetni, csak sírva kértem az orvost, hogy gyógyítson meg, nem tudok így tovább élni. Nem érdekeltek a napok, sem az éjszakák, hogy mennyi idő telt el az életemből, hol tartok és mivé leszek. Nem érdekelt mennyire kínosak a problémáim. Kipakoltam mindent. Ömlött belőlem az, amit évekig rejtegettem. Egy dolog lebegett a szemem előtt. Gyógyítson meg! Megkaptam a mesterséges boldogságot. Nem kellett más, csak egy tollvonás, s máris kapkodhattam be a két ujjam közé csippentett antidepit napi kétszer, a nyugtatót háromszor. Óriási mennyiség ez a szervezetnek, nemhogy még egy fejlődésben lévőnek.

Kép forrása:www.cchrint.org

A várt szedált állapot nem volt olyan mint ahogy gondoltam, amilyet a filmekben láttam. Nem csorgott a nyálam és nem voltam napokra kiütve sem. Igaz, abból álltak a napjaim, hogy felkeltem, kiültem a nappaliba, néztem a tv-t, néha csak a fejemből néztem kifelé és számoltam a pulzusomat..A számlálást persze a legnagyobb odafigyeléssel, hogy Anyáék meg ne lássák. Álmosabb voltam tőlük, de mondhatni meg sem kottyant, annyira erőteljes volt a rossz oldal. Megkezdődött a trónok harca, a jó próbálta legyűrni a rosszat, de relatív, mert egyik sem volt mondhatni "jó". Abban a helyzetben a pirulák mégis a jó oldalt voltak hivatottak szolgálni. A terápia és a gyógyszeres kezelés 3.-4. hetében kezdtem el érezni a változást. A szokásos elalvás előtti roham nem teljesedett ki. Ugyan elkezdődött, de még a tetőzés előtt mintha valami visszahúzta volna. A gyógyszerek hatása, akár egy vákuum, szippantotta vissza. A több mint fél óráig tartó, néha egy óránál is tovább tartó rosszulléteket felváltotta egy 5 perces roham. 5 perc. A "legcsodálatosabb" 5 perc. Én ezt hívtam leírhatatlan érzésnek. Boldog voltam. Bár mesterségesen, de BOLDOG. 

Ma már tudom, ezek a gyógyszerek, ezek a neuro-transzmitterekre ható molekulák nem oldják meg a problémát, csupán hagytak levegőhöz jutni. Nekem ez akkor a világmindenséget jelentette. A patika lett a menedékház s Dr. V a dealer-em.

Kép forrása:www.deviantart.com