Nem is tudom hol kezdjem…Talán ott, hogy az utóbbi hetekben, napokban, annyi kedves, szívhez szóló levelet kaptam a blogommal kapcsolatban, hogy úgy döntöttem, egy picit most félre teszek mindent és folytatom a történetem. 

2015. Új Év, új fogadalmak, ígéretek…Nekem minden évben egy kívánságom volt. "Újév! Légy nekem boldog!" Ezúton szeretnék minden kedves olvasómnak szeretetben, szerelemben, sikerekben és örömökben gazdag Boldog Új Évet Kívánni!

Máris itt egy szó, BOLDOGSÁG! Ennek a szónak a jelentésével is úgy vagyok akár csak Szent Ágoston az idő fogalmával. "Tehát mi az idő? Ha senki sem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell magyaráznom, akkor nem tudom." Biztos mindenki jó ismerője annak az érzésnek amire azt mondjuk leírhatatlan. Na ő az. Minden normális embernél ezzel a kitüntetett jelentéssel kellene, hogy bírjon…ám élet, olykor más értelmezést ad egy-egy szónak, jellemzőnek.

Kívülről egy teljesen átlagos, élete teljében lévő lánynak tűntem, miközben belülről a pokol tüze égetett. Annyira frankón tudtam mutatni kifelé a gondtalan énem, hogy egy színész is megirigyelhetett volna munka közben. Miért írom, hogy munka közben? Azért mert nagyon nagy melómba került, hogy semmi se látszódjon abból mi is játszódik le bennem valójában. Egy mindig vidám, életrevaló, exhibicionista csajszi voltam. Akkor pedig, a hamis rolex, melyet egy kívülről eredetinek látszó borító fedett. Ha hallottam, hogy valaki rosszul lett, kiderült milyen beteg, s nem folytathatja az életét úgy, ahogy korábban tette, mindig azzal nyugtattam magam, amivel mindegyönk, "velem ez nem történhet meg". Az képtelenség lenne. Ez a hozzáállásom az élethez, ez, az igazából velejéig pozitív mondat, csak addig adta az erőt amíg belém nem hasított a haláltól való félelem. Tudom, közhely, hiszen valahol, valamilyen szinten, a maga módján minden érző ember tart tőle. Sablon szöveg, tudom. Mégis minden egyes percben, amikor hevesen dobogott a szívem, rettentően meg voltam ijedve…A tökéletes kép, amit magamról belsőleg gondolatban megalkottam, egyre jobban hullott szét. Tudtam, hogy baj van. Lassan az utcára se mertem kimenni, az meg, hogy bármi fajta tömegközlekedési eszközt vegyek igénybe, hogy elérjek A-ból B-be, szóba se jöhetett. Majdnem mindenhova autóval mentem. Bármilyen hihetetlen is, nem csak azzal a szándékkal, hogy milyen király és nagy dolog még szinte zsenge palántaként kocsival beállítani a baráti társaságba. Emiatt több konfliktus helyzetet is generáltam, ha el akartam vinni az autót. A szüleim akkor még nem tudták, de igenis megvolt a nyomós okom rá…csak akkor éreztem magam biztonságban, ha az autó velem volt, nálam volt. Tudtam, ha rosszul leszek, csak valami ócska trükkel kivágom magam, hogy lépnem kell. Amint éreztem a pedálokat a lábam alatt, tudtam, hogy nem történhet baj, hiszen megyek haza. Haza, oda ahol az én főhadiszállásom volt, az én védőbástyám, ahol elvonulhattam és nem kellett semmitől sem félnem. Bárhová is mentem, mindenhez úgy álltam, csak legyek már túl rajta és mehessek haza. Lehetett az akár egy számomra nagyon kedves és szeretett esemény, amelyre nagyon vágytam vagy vártam. Elképzelni is nehéz egy "kívülállónak", milyen is lehetett így élni minden áldott nap, minden egyes pillanatban, hogy mennyire rohantak így a hetek egymás után, hogy féltem a másnaptól, attól, ha felkelek, élnem kell. Egyáltalán nem tudtam élvezni semmit, még azt sem, amit annak idején úgy szerettem. Zavart, hogy társaságban kellett lennem, féltem a holnaptól, hiszen csak "túléltem". 

Kép forrása: www.brookdalecc.edu

Kezdtem "elfáradni". Mentálisan és fizikailag is egyaránt. Úgy éreztem nem tudok megnyugodni. Folyamatos stresszben volt a testem. Olykor-olykor az őrület kerülgetett. A krízispont elérkezett. Szétrobbant, berobbant, egyszerre csak ott volt…fokozatosan, majd hirtelen. Az elképzelhetetlenség szerepét felváltotta az a kérdés, "miért pont velem?". Életem egyik nagy napján, főiskolai éveim első napján adtam fel a küzdelmet. Pár nappal később egy szokásos éjszakám kezdődött…kicsit szenvedünk elalváskor, majd óramű pontossággal felébredünk hajnali 3-kor, rutin meló volt…ám most az egyszer nem így volt, az orvosi ügyeleten kötöttem ki. Az Apukám rohant velem, s miután haza értünk, 19 éves létemre megkértem, aludjon velem akkor éjjel. Olyannyira elhatalmasodott rajtam ez a valami, hogy kénytelen voltam egyedül tovább cipelni, segítségért kellett kiáltani. Ez már nem a játék kategóriába tartozott. Hosszas kivizsgálások sora vette kezdetét, míg eljutottunk oda, hogy már nincs mit rajtam vizsgálni. Az orvos közölte, keressünk fel egy pszichiáter szakembert ugyanis sehol, még egy centi kóros elváltozás, rosszul működő alkatrészek sincsenek. Fogalmam sem volt ekkor drága szüleim mit élhettek át. Nekem ugyan nincs még gyermekem, de borzasztó érzés lehet ezt egy szülőnek tudomásul venni, hogy a gyereke pszichiátriai kezelésre szorul. A tehetetlenség kínzó fájdalma folytogathatta őket az aggodalmak legfelsőbb szintje mellett. Felkerestünk hát egy szakembert. Ő volt az első pszichiáterem. Minden bizalmam belé vetettem, amikor átléptem a háza és rendelője küszöbét. Halvány gondolatom sem volt arról, milyen is lehet egy ilyen terápia. Ahogy a nappalijában vártam és néztem a festményeket a falon, ahogy szemeimmel fedeztem fel lakályos otthonát, próbáltam elképzelni az ő személyiségét is. Közben csak arra gondoltam, amivel a szüleim útnak eresztettek. "Mondj el mindent, még olyat is, amit nekünk sem mertél". Eljött az idő. Engem hívott. Az első találkozó majd egy órásra sikerült, ám de mi az az egy óra két évnyi szenvedés után. Abban a pillanatban, amikor leült velem szembe nem érdekelt semmi. Nem akartam többé a gyengeségem rejtegetni, csak sírva kértem az orvost, hogy gyógyítson meg, nem tudok így tovább élni. Nem érdekeltek a napok, sem az éjszakák, hogy mennyi idő telt el az életemből, hol tartok és mivé leszek. Nem érdekelt mennyire kínosak a problémáim. Kipakoltam mindent. Ömlött belőlem az, amit évekig rejtegettem. Egy dolog lebegett a szemem előtt. Gyógyítson meg! Megkaptam a mesterséges boldogságot. Nem kellett más, csak egy tollvonás, s máris kapkodhattam be a két ujjam közé csippentett antidepit napi kétszer, a nyugtatót háromszor. Óriási mennyiség ez a szervezetnek, nemhogy még egy fejlődésben lévőnek.

Kép forrása:www.cchrint.org

A várt szedált állapot nem volt olyan mint ahogy gondoltam, amilyet a filmekben láttam. Nem csorgott a nyálam és nem voltam napokra kiütve sem. Igaz, abból álltak a napjaim, hogy felkeltem, kiültem a nappaliba, néztem a tv-t, néha csak a fejemből néztem kifelé és számoltam a pulzusomat..A számlálást persze a legnagyobb odafigyeléssel, hogy Anyáék meg ne lássák. Álmosabb voltam tőlük, de mondhatni meg sem kottyant, annyira erőteljes volt a rossz oldal. Megkezdődött a trónok harca, a jó próbálta legyűrni a rosszat, de relatív, mert egyik sem volt mondhatni "jó". Abban a helyzetben a pirulák mégis a jó oldalt voltak hivatottak szolgálni. A terápia és a gyógyszeres kezelés 3.-4. hetében kezdtem el érezni a változást. A szokásos elalvás előtti roham nem teljesedett ki. Ugyan elkezdődött, de még a tetőzés előtt mintha valami visszahúzta volna. A gyógyszerek hatása, akár egy vákuum, szippantotta vissza. A több mint fél óráig tartó, néha egy óránál is tovább tartó rosszulléteket felváltotta egy 5 perces roham. 5 perc. A "legcsodálatosabb" 5 perc. Én ezt hívtam leírhatatlan érzésnek. Boldog voltam. Bár mesterségesen, de BOLDOG. 

Ma már tudom, ezek a gyógyszerek, ezek a neuro-transzmitterekre ható molekulák nem oldják meg a problémát, csupán hagytak levegőhöz jutni. Nekem ez akkor a világmindenséget jelentette. A patika lett a menedékház s Dr. V a dealer-em.

Kép forrása:www.deviantart.com

Tudom nem rögtön azután írtam meg a mostani bejegyzést ahogy ígértem, és nem is voltam túl aktív, de most itt vagyok és írok. Írok arról, amitől féltem, mi lesz ha meg lesz örökítve...Hát most itt van, hiszen részben ezért is jött létre ez a blog....

Már betöltöttem a 17-et. Éppen a jogosítványomat igyekeztem megszerezni nagy lendülettel,Éppen a kresz utáni egészségügyi tanfolyamom egyik órájára készültem amikor az első komolynak tűnő "rohamom" érkezett.  Vagyis egy olyan dolog, ami mellett az ember nem tud már csak úgy elsiklani, hogy kit érdekel, hanem benne marad a félelem, hogy újra megtörténik vele másnap, harmadnap.... és így tovább. Azt hittem, mire a volán mögé kerülök már kutya bajom se lesz, de nemhogy negyedik nap is ugyanannyira frusztrált voltam,kezdtem azt hinni, hogy ez már sosem lesz jobb, ez már így marad. Ezt hívják generalizált pániknak. Sejtettem, hogy az idegességgel van kapcsolatban a produkációm, de akkor ezt persze így nem tudtam, hogy pontosan mi. Ez egy elég csúnya tünet volt, ezt inkább megtartanám magamnak és a szűk családi körömnek.

A helyzet nem javult, sőt rosszabbra fordult. Már egyáltalán nem tudtam úgy létezni, hogy ne gondoljak rá. Ezzel keltem, vittem magammal a suliba és bárhová ahova mentem, cipeltem. Egyre jobban, ha mondhatni így, belelovaltam magam és kezdtem észrevenni, hogy az általam keltett szorongás kezd hatványozódni, egyre több fizikai tünet megjelenésével.

Ezután jött a képzelt betegség, a hipochondria. Folyamatosan fedeztem fel fura dolgokat saját magamon. Egy kis pukli itt ott, amott, egy fura anyajegy és még nagyon sok más amire szerencsére már nem emlékszem.  Már alig mertem elmenni fürdeni, nehogy csutakolás közben megint találjak valamit. Nem nagyon mertem tévét sem nézni, mert ha meghallottam egy halálos kórt, képes voltam az összes tünetét produkálni. Nem egyszer és nem kétszer beszélgettem úgy emberekkel és ők velem, anélkül hogy tudják, én úgy gondoltam halálos betegségben szenvedek, s miközben beszélgettünk, én rettegtem. Például csak annyit tudtam a rákban szenvedő betegek "tüneteiről", hogy csomó és nincs hajuk. Hála Istennek nem volt rá okom, hogy többet tudjak erről.Találtam azokat is és nagyon hullott a hajam is. Ekkor azt hittem, én is olyan beteg vagyok. A poklok poklát éltem meg.

Kép:gayahidup.inilah.com

Ha még nem elég akkor máris itt a következő...ilyen az egyszer csak a semmiből jövő heves szívdobogás. Baromira megijedtem, azt hiszem akkor fel is hívtam az Anyukámat a suliból egyik szünetben, teljesen rémülten, hogy "tök gyorsan ver a szívem" mit csináljak. Arra már nem emlékszem, hogy ezután mi történt, szerintem annyiban is maradt. Ekkor már kezdett látszódni, hogy nem igazán tudom ezeket a valamiket hová tenni, ezáltal kezelni sem a problémát. Folyton azt mondogattam magamban, hogy "kérlek csak most ne jöjjön rám"...és azon nyomban már ment is fel a pulzusszámom, de nem olyan vészesen, csak éppen annyira, hogy elég zavaró tudjon lenni, nehogy ne tudjál vele foglalkozni. Elkezdődött az ördögi kör. A félelem attól, hogy ne következzen be, magával vonzotta annak tuti biztos megtörténtét. Emellett persze megvolt az is amit még nem tudok leírni. Amire azt írtam, megtartom magamnak és a hipochondria. Nem tudtam elképzelni, mi jöhet még, vajon mit tartogat számomra még a sors? Azt viszont tudom, hogy kezdtem beletörődni, nekem így kell leélni az életem. Senki nem tudta ezt! Senki! A szüleim sem! 2 évig nem beszéltem róla senkivel, akkor is csak azért mert már muszáj volt. Kifelé egy teljesen normális, átlagos tini életét mutattam, de bárkivel is beszéltem, bárhová is mentem....bár ekkor kezdtek jönni a hazugságok, hogy miért nem megyek osztálykirándulásra stb...folyton ott volt a tudat, hogy valami nincs rendben, ahogy éreztem, hogy nem tudom teljességgel átélni azokat a jó pillanatokat, ami egy akkori gimis lány életét kísérte. Nagyon sok mindenből kimaradtam ez miatt. Sokszor mondtam az osztálytársaimnak, hogy beteg vagyok, azért nem megyek pl osztálykirándulásra, vagy bulizni valahová, Anyáéknak meg azt, hogy nincs kedvem. Persze kedvem lett volna, de összehányni magam nem, vagy éppen hasmenést generálni. Így kellett leérettségiznem is. Gondolhatjátok....Na ott nem tudtam kiszaladni ha éppen valami elkapott volna. Izgultam is ez miatt rendesen, mi lesz velem 3-4 órán keresztül egy bezárt teremben, sőőőőt hogyan fogok teljesíteni életem legelső nagy megmérettetésén, ami későbbi életemet mondhatni befolyásolja majd.

Elmondom a "titkot" hogy "éltem túl"...

Próbáltam magamnak bemagyarázni, hogy ez csak egy kis semmiség, nem fontos, ha valami bajom lesz, egyszerűen csak fogom magam és kisétálok a teremből....Hát végül így tudtam megírni és így tudtam leszóbelizni is. Mindig is jó tanuló voltam, ha volt is egy két botlásom, azt a lustaságom és a "ciki tanulni" berögződésem okozta, az " eminensnek lenni" beskatulyázás ellen történt. Persze ezt azóta már megbántam, 11-12-ben pedig már nem nagyon tudtam tenni azért, hogy kiváló legyek, de így is nagyon jó eredményekkel és érettségivel zártam a gimnáziumot.

Mikor arra ébredek, hogy na vajon ma is megesik-e velem az a rossz tapasztalat ami ezelőtt volt, joggal nevezhetem komolynak a problémát. Persze potom 10 év elteltével volt olyan is amikor úgy éreztem teljesen jól vagyok és hittem, hogy van remény...

Ha nem tartogatom magamban mindezt 2 éven át, talán nem fajul el odáig a dolog, hogy ennek a történetnek legyen folytatása...Mindenesetre ez van. Egy nagyon kedves ismerősöm írta, talán Isten azért adta nekem ezt a "betegséget" mert elég erős vagyok ahhoz, hogy megbirkózzak vele, egyúttal, talán nagyon fontos szerepem van ezen a világon. Hamarosan folytatom....

Lehetséges, hogy nem mostanában, mert szorgalmasan haladok az utamon.

Ölelés 

Most már biztos, hogy megőrültem....nagyon nagyon várom a Karácsonyt!!!! Pontosítanék...az előkészületeket imádom. December 24.-én pedig meghatódottan állunk a feldíszített fa előtt, hogy igen ezt vártuk, végre itt van, közben szomorúság is egyben, mert  pár nap és vége. Ha lehetne egész évben Karácsonyt tartanék :) Ez a másik legeslegjobb és legkedvencebb eseményem az évben. KARÁCSONY MÁNIÁS VAGYOK!!!!

Mint már említettem, minden évszaknak megvan a maga szépsége, csodája. Ha rangsorolni lehetne, akkor a tél a magasan vezető entitás lenne. Talán az őszt is azért szeretem ennyire, mert érzem, hamarosan itt van az év legnagyobb ünnepe. Sokan az elmúláshoz hasonlítják az őszt, mert a fák "megőszülnek" lehullajtják lombkoronáikat. Az addig zöldben pompázó sugárzó növények, most komor színekbe öltöznek. A meleget felváltja a csípős hideg, az eső, amivel a szomorúságra, depresszióra asszociálunk. Én ebben már az újat, a változást látom...egyszer mindennek el kell múlnia ahhoz, hogy új élet szülessen...le kell zárni azt, ami eddig volt, el kell engedni, magad mögött hagyni. Az már nem számít. Elmúlik az eddigi rossz és helyét felváltja a jó.

Én most az előző önmagam elmúlásán dolgozom és tudom, eljön az a nap, amikor majd gyászolom.  

Szóval a Karácsonynál tartottam. Ma nagyon nagyon magával ragadott a hangulata. Most nem vagyok túl aktív itt a blogon, mert rengeteg a tanulni valóm, de gondoltam beköszönök ezzel a kis kedvcsinálóval. Szeretnék majd hosszabban is írni erről a csodaszép ünnepről...Addig is tudjátok, még 95 nap van Karácsonyig...:)

Kép: instagram

Még van pár percem éjfélig, de mire befejezem e random bejegyzésem, már holnap lesz, azaz ma. Szeptember 11. Több okból sem a jó dolgok történésének napja, a szomorú napok egyike... azonban nekem az ELSŐ NAGY NAPOM dátumává lett, céljaim elérésében. Azért írtam így mert ha minden jól megy, akkor több nagy napom is lesz :) !Álmatlanságban szenvedek, ezért úgy gondoltam felcsapom a laptopom és megosztom itt, leírom ide, hogy hasonlóan várom a mai napot, mint amikor először iskolába mentem.Úgy ahogy szintén egy korábbi posztomban olvashattátok.

Izgatott vagyok, közben be is vagyok majrézva...Az első lépés megtétele, amely későbbi életem meghatározó mozzanata. Közben alig hiszem, alig képzelem...Boldog vagyok, s tétova, egyszerre érzek kislányos izgalmat s egyben felnőttes félelmet. Most már nem tudom elképzelni milyen lesz, csak ráállok az útra és visz előre. Izgulok és várom...Várom az előttem lévő akadályokat, sikereket, nehézségeket, a szomorúság és a boldogság könnyeit, a pofonokat, majd ezekből erőt merítve felállva továbbállni, és ha ezredszerre is rúgják ki alólam a két lábam, akkor is talpon maradni.

El kell engedned azt, aki voltál, hogy azzá válj, aki leszel! 

 

Miért van az, hogy csak akkor vagyunk hajlandóak megváltozni, változtatni szokásainkon amikor életünk során bekövetkezik egy tragédia???

Egészen addig nem törődünk például az egészségünkkel, amíg a baj be nem következik. Nem kell messzire tekintenünk... az ismerettségi körökben, családban, netán Te magad is voltál már ebben a helyzetben. Élvezzük az életet, nagykanállal esszük azt,káros szenvedélyünkkel élünk nem törődve milyen hatással lesz és hogyan fogja befolyásolni hátralevő életünket.

Van egy másik oldal is, mégpedig a besavanyodás, ami igencsak önpusztító hatással bír. Semmiben nem látod a pozitívumot, következtetéseid mindig a pesszimista világnézethez igazodnak. Erről nem kívánok többet írni, ugyanis a negatív hozzáállásos és kesergős részről egy korábbi posztomban már szólt.

Az egészségkárosító tevékenységek véleménye megoszlik. Van aki azt vallja teljes pozitív szemlélettel, hogy éljünk a mának, csak a jelennel foglalkozzunk, mert legalább addig legyél boldog, amíg önfeledten tudod habzsolni az életet. Az mindegy, hogy később mi lesz.... "Nem érdekel, most jó"

Ennek a szemléletmódnak valahol igazat tudok adni, mivel az élet rövid, élvezzük amíg lehet, ne aggodalmaskodjunk. Őszintén? Egy kicsit irigylem őket! S egyetlen percét sem fogják megbánni annak amit tettek, semmit nem csinálnának máshogy...egy boldog, jó életet tudnak majd maguk mögött.Ezért sokan nem törődve ezzel, a legcsekélyebb lelkifurka nélkül tesznek meg olyan dolgokat, aminek talán súlyos következménye lehet a jövőben.

Kép: www.dioramaconcept.co.uk

Magam is abból a csoportból való vagyok akik végig aggódják az életüket. Akik folyton azon gondolkodnak, mi lesz később ha ezt megteszem. Példának okáért, minden egyes szál cigarettát lelkiismeretfurdalással szívsz el, vagy el sem szívod de meg akarnád tenni mert éppen jól esik. Mindeközben ott van az a kis hang a fejedben, hogy "héj ezt nem szabad, pusztítod magad"....  Vagy egy bazi nagy bulin félve gurítasz le bármilyen alkoholos italt, elutasítod, pedig úgy érzed jól esne. Ekkor is elég nyomorultul érzed Magad, de közben büszke is vagy....és már itt is egy ellentmondás. Rohadt egy érzés de közben mégis valahol megnyugtató, ha minden egyes egészségkárosító cselekedetet fenntartásokkal kezelsz, mert tudod ez még egy darab szög lehet a koporsódon. 

Mi ebben a szarkazmus? Egy fél életen át görcsölsz és áhitattal figyelsz Magadra, -mert akárki akármit mond, nagyon nagyon idegtépő tud lenni-, teszel azért, hogy egészséges legyél, nem vetted ki a részed a nagy bulikból, óckodtál minden káros szenvedélytől, a Springmeg táblázat szerint készíted az ételeid, számolsz, órákat töltesz egy vásárlás alkalmával, hogy kiválaszd a Neked megfelelőt és vagyonokat költesz táplálékkiegészítőkre(nem mondom, hogy ez mindenkinek tortúra lenne) ám a baj mégis felüti a fejét. Ekkor leszel csak igazán csalódott, hiszen féltékenyen nézted társaid, ahogy boldogsággal, önfeledten tudtak azonosulni a pillanattal, szórakozni, Te pedig, "jaj én nem csinálok semmi ilyesmit" !!!! Eddig nem élvezted az életed, elszalasztva tinédzser,húszas, netán harmincas éveid mementóját. Persze nem ez az első dolog ami eszedbe jut, hogy jaj de kár, én miért nem szívtam el napi 2 doboz cigit és nem vedeltem le magam a sárga földig minden egyes arra adódó alkalommal...Félelmetesen megdöbbentő módon működik ilyenkor az emberi agy, amire eddig azt hitte, milyen kár, mi mindenről maradtál le...most mégis előhozza a pozitív gondolkodást, milyen jól tetted, hogy görcsösen figyeltél Magadra, annak ellenére, hogy nem volt ez sem egyszerű, mert ha ezt nem így tetted volna, lehetséges, már sokkal de sokkal előbb jelentkezett volna a probléma és nem is biztos, hogy az önpusztító életmóddal jó esélyekkel indulnál a gyógyulás útján. A másik fele pedig, hogy sehol sem szentírás, ha káros szenvedélyed is van, annak következménye lesz. Nem tudhatod mi vár Rád...

Tényleg csak akkor tudsz megváltozni, -függőség esetén,- ha megtörtént a baj. Ekkor veszel egy 180 fokos fordulatot és hirtelen mindent értékelni tudsz. Az elhatározásaid, amik már évek óta húzódnak, hirtelen megvalósításra váltanak. Változtatsz az életmódodon, a saját, addig ismert Éned teljesen megszűnik létezni. Miért kell tragédiának történnie ahhoz, hogy változtass? Valaminek történnie kell ahhoz, hogy változz? 

Igen! Miért is?

A válasz egyszerű: Az ember tapasztalati lény és tapasztalatainkkal ismerjük meg a világot. Írhatnám ezt hétköznapi nyelven is, "mindenki a saját maga kárán tanul" amíg mondják nem hisszük, ha megéreztük, elhisszük. Ekkor már abszolút nem esik nehezedre, hogy úgy élj, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. 

Eltelik egy bizonyos idő, sokat szenvedtél míg felépültél, meggyógyultál és mi történik??? Újra visszatérsz a régi Énedhez, mondván, már túl vagy az egészen. Hajlamos vagy elfelejteni milyen kínokat éltél át, milyen nehéz volt kimászni a gödörből. S mindezt miért? Mert éppen megint jó minden...

Én most az egészség témakörében írtam le ezt a gondolatmenetet, de ugyanígy megközelíthettem volna a párkapcsolatok általános problémájaként is ezt a kérdést. 

Ebben a posztban dióhéjban és óriási vonalakkal körbeírtam egyik, a mindennapjaimat megkeserítő neurotikus problémámat, a hipochondriát. Hiszen írtam, az álmaim megvalósítására törekszem nem mindennapi körülmények között.... s ez még csak egy aprócska kis szelet az életemet megkeserítő tényezők közül. Szépen lassan le fogom ezeket is írni, kiderül mi is van a PÚDERPOR alatt, de mint az elején említettem, nem vagyok még elég erős hozzá. Akármennyire is csábító tud lenni a nemtörődöm élet, ez miatt én a jobb félni, mint megijedni elvet hajtom. Legközelebbi bejegyzésemben kifejtem ezt a kínzó örületet.

A korábbi posztom olyan töményre és cizellázottra sikerült önmagam keserűségéről, hogy most kiírok magamból egy általánosan napra kész dolgot, amit már nagyon sokszor lepörgettem a fejemben. Úgy érzem elvesztünk. Elvesztünk az internet alkotta világban, telefonjainktól, kütyüjeinktől függünk. Függők vagyunk. Internet függők. Soha semmi nem lesz már olyan mint a közösségi oldalak megjelenése előtt. Elég volt hozzá egy délelőtti séta a városban, hogy ezt újból konstatáljam. Állj meg egy pillanatra! Legalább addig amíg elolvasod ezt a bejegyzést és tényleg gondold át.

Mikor volt az utolsó olyan élményed amit teljesen átéltél, ott voltál? Nehéz rá visszaemlékezni...Évek óta nem tudod magad átadni a pillanat varázsának, mert a megfelelés és a visszajelzés kényszere miatt szorongsz. Nem tudsz teljes egészeddel azonosulni az éppen körülötted zajló eseményekkel, mert megzavar és beüt az a bizonyos gondolat, hogy "ezt le kell fotóznom" "ezt posztolnom kell facebookra", "ezt fel kell töltenem instára", "ezt akarom, hogy lássák", "csekkoljunk be", "szelfizzünk"...Ekkor beindul az elgurul a gyógyszer effekt, mert természetesen soha nem sikerül jól, ezért már vagy negyvenszer kattant a vaku és még mindig ott állsz, egy helyben toporogsz, jajongsz. A városnéző túrák így a háromszorosára nőnek időben, pláne akkor, ha a netkapcsolat közel sem tökéletes, például külföldön. Nem érdekel milyen nagyon drága a roaming, csak az, hogy más lássa, milyen klassz helyen vagy. Képes vagy negyed órákat is egy helyben szobrozni, várva azt, mikor tölt be végre. Arról nem is beszélve, hogy a valóságban meg se nagyon nézed azt a dolgot amivel szelfiztél, csak tolod fel a netre, hogy mekkora király, Te itt jártál. A szelfis kép még a jobbik eset, mert a társadat nem kergeted az őrületbe a "még egyet, még egyet..naaa még egyet" idegesítő ajvékolásoddal. Valójában le se tojod szegény Mona Lisát, csak a visszajelzésekre vagy kiváncsi, hányan tetszikelik az ismerőseid közül és hányan irigykednek.....

Közben pedig ezt gondolják!!!! :D

Kép: Instagram

Kérdezd meg Magadtól azt is, hányszor mentél el valahova úgy kiruccanni csak azért, hogy Neked is legyen egy menő képed és egyben csekkolásod? Várod a visszajelzéseket arról, mennyire vagy népszerű és kajánul kuncogsz magadban, vajon hányan szeretnének most a helyedben lenni.? Ez nem a Te hibád. Ő tett ilyenné. Szomjazol és szükséged van rá mint egy falat kenyérre. Értéktelennek érzed magad, kellenek a kis piros számjegyek a földgömb jobb felső sarkában ahhoz, hogy büszke legyél Magadra, hogy érezd, nem vagy közömbös, egy szürke kisegér, nyugtázva ezzel Önmagad sikerességét. Maga a helyzet pedig korántsem ilyen drámai. Ezek mind mind önbizalom hiányra mutatnak. 

Nekem ne mondd!! Pár éve nálam nagyobb függő kevés akadt. Én képes voltam a Charles de Gaulle reptéren akkora hisztit csapni amilyet még Európa nem látott. Mindezt egy kis bagatel dolog miatt, mégpedig azért, mert nem tudtam azonnal becsekkolni amint leszállt a repülő. Toporzékoltam, sírtam...értitek???? SÍRTAM, hogy életemben most járok először Párizsban és nem működik a szaros telefonom, nincs netem!!!??? Akkora marha voltam, hogy még a szolgáltatómat is felhívtam, de szerencsétlenségemre csak géphang válaszolt. A csomagokkal nem törődve, leültem a hozzám legközelebb eső padra karba tett kézzel és sírtam!!!! Iszonyatos duzzogások közepette, a könnyes szemeimtől alig látva, hirtelen felvillant egy tábla amire az volt írva, hogy fizess be ennyit meg ennyit és kapsz x y időnyi wifit...Ohhh nem kellett több lendület ahhoz, hogy az azon feltüntetett offlájn módban is tökéletesen működő valamilyen oldalra én bepötyögjem a bankszámlaszámom CVS kódját. Nem telt 2 percbe sem és tádááám!!!! volt INTERNETEM. Közben azért, hogy biztos legyen a dolgában, elmondtam 3 Miatyánkat. Csekkoltam azon nyomban, majd teljesen megnyugodva, bipoláris zavaromból visszatérve húztam a kis bőröndkémet a RER C felé. Ez a művelet, ez a kis pöti pörformanc mindössze egy óráig tartott. Nem is olyan vészes ugye???....Mindeközben szerintetek mennyit láttam Európa egyik legnagyobb repülő teréből? SEMMIT. ROHADTUL SEMMIT. ENNYI. NUKU. A városról is kb ugyanezt mondhatom...Majdnem minden sarkon meg kellett állni posztolni...áhhh...hagyjuk is. Hazafelé pedig nem volt idő nézegelődni mert brutál futásba kellett kapcsolni, nehogy itt hagyjon a gép... Eeeeez őrülten beteges!!! Nevetséges...

Kép: Medical Videos

Azt hittem, milyen frankó vagyok azzal, hogy csekkolgatok az EU legdrágább városából, de rájöttem, hogy ezzel nagyon sok mindenkit megbántottam, főleg olyanokat, akik lehet, hogy soha életükben nem jutnak el oda. Kicsi utálatot is kiváltva ezzel saját magam ellen. Lehet, hogy jöttek a lájkok és kommentek, de gyanítom, hogy annak a fele nem szívből jött, nem örültek annak, hogy én ott jól érzem magam, pedig én tényleg annyira de annyira meg akartam mutatni, hogy eljutottam ide. Sajnos ilyenek vagyunk. Irigykedünk, önzőek és rosszindulatúak vagyunk saját embertársainkkal. Egyedül talán a szüleid, testvéreid és a párod örülnek igazán ha ér valamilyen sikerélmény. Nem kell messzire mennünk. A mai "celebek" mint például Rubint Rékáék naponta mennyi de mennyi irigykedő embertől kapnak hideg zuhanyt csak azért mert "dicsekednek" azzal amilyük van. Én erre azt mondom, hogy Ők azok akik igazán megérdemlik és baromira nem sajnálom Tőlük, mert Ők a szarból építettek várat. Követem őket a "facsin", eszembe nem jutna egy negatív posztot egy képük alá is odavésni! Megérdemlik és sok embernek ahelyett, hogy trágár, buta, ostoba szavakkal illetik Őket, példát kéne venni Róluk, motivációt gyűjteni belőlük és utánuk csinálni mindezt. Majd ha ezt mind elérted, ne aggódj, Te is büszkén pózolnál az Audid, a BMW-d mellett. Nekik viszont kötelező mindig posztolni, mert ismert emberek...

A másik fele amit még említenék azok a "kajás" képek. Elmész egy étterembe, bisztróba, kávézóba a barátokkal és mi az első dolgod ahogy odaértek? Becsekkoltok...ezután következik az étel fotózása, amit már nyomsz is fel. El tudod fogyasztani nyugodtan az ebéded? Persze, hogy nem, mert alapból az asztalon hagyod a telód és ha még be is van állítva, hogy minden egyes téged érintő tevékenységnél csippanjon egyet, már a kezedben is van. Rosszabb mint a dohányzás. Allen Carr könyvében olvastam, hogy a dohányosoknak egyetlen nyugodt percük sincs, mert egy vacsora vagy ebéd közben már azon agyalnak mikor eszik már meg végre és mehetnek ki rágyújtani. Borzasztó. Minden egyes szál elszívott cigi után amint elnyomja az illető, már azon van, mikor szívhatja a másikat. Tiszta idegroncs vagy valójában. Ugyanezt tudnám elregélni az edzéses szelfikről. Most komolyan azért hagyod abba, hogy pózolj egyet a tükörbe és lefotózd magad, Te edzel? Vagy el sem kezded...

A lájkok mindent elmondanak. Egy lájk képes jó barátságokat köttetni, azokat szétrombolni, Téged vérig sérteni, boldoggá tenni. Összehasonlítod más fotójával, mert bezzeg Ő annyit kapott és ráadásul sokkal béndzsább az Ő képe mint a Tiéd....a francba Te csak hatvanat kaptál rá, Ő pedig százat. Magadba borulsz, bedepizel. Hajlamos vagy versenyezni. A közösségi portálok esküszöm már csak arról szólnak ki mennyi lájkot tud begyűjteni. Megy a rivalizálás. Borzalom!!! Na de mi van akkor ha nem a várt eredményt éred el egy-egy véleményed szerint igazán jól sikerült fotóval? Annak szintén az a vége, hogy magadba fordulsz és még jól le is veszed azt a képed vagy posztod. Ekkor csináltál Magadból csak igazán hülyét. Te Atya Úr Isten....érzed mit művel Veled? Idegileg tönkretesz. Már akkor amikor nem tölt be...Kérlek! Álljunk le! 

Kép: Instagram

Most tedd fel a kérdést! Magadnak vagy másnak akarsz megfelelni? Meg akarod nézni a Mona Lisát, vagy csak hencegni akarsz vele? Tényleg ízlik az az ebéd, vagy ezzel is csak szerepelni akarsz? Le akarsz fogyni? Izmosodni? Egészségesebben élni vagy csak jól mutatni? 

A következő idegbajt akkor kapod, amikor az Iphone-od akkumulátor mutatója eléri a pirosat. Nekem szám szerint 4 töltőm van. Egy a nappaliban, egy a hálóban egy volt az irodámban és egy a kocsiban...Épp a minap láttam amint az instagramon Sarka Kata posztolta, hogy van hordozható telefon töltője...Most már komolyan ilyen is létezik?WTF? Ez nem beteges? De! Nagyon is az! Bárhova megyek is, a metrón, a vonaton, a buszon, a villamoson, étteremben, kávézóban csak azt látom, hogy úgy beszélgetnek egymással, hogy közben lapozgatják a telefonuk képernyőjét. Ma már nem vagyok függő, de rendesen elvonási tüneteim voltak, ha nem néztem már meg egy órája a facebook-om, instagram-om, vagy csak ha nem tarthattam a kezemben a telefonom. Az utcán lehajtott fejjel vonulnak végig az emberek mit sem számítva, hogy 3 lépésükkel már vagy 5 embert löktek fel. Nem baj, lehet ritkítani a népet.

Kép: instagram

Emeld fel a fejed! Nézz körül. Elmegy melletted az ÉLETED! Egy virtuális térben éled a mindennapjaid, ahova mindent kiposztolsz. Beteg vagy, rossz kedved van, meg akarod öngyilkolni magad. Egy kirakatban élsz. A facebook és az összes közösségi portál a legmocskosabb időpocsékoló dolog ami a világon létezik. Jó, ennél jobban durvább időrablónak és haszontalanságnak még csak az X-boxot és a PC játékokat tartom. Nézz ki az ablakon és számold össze hány gyerkőcöt látsz a játszótéren? Mennyi focizik a jó kis aszfalt pályán? A friss levegőn látsz-e egyáltalán? Mikor én kicsi voltam, nem volt olyan nap, hogy ne mentünk volna ki játszani az utcára. Én családi házban laktam, mi egymáshoz mentünk át homokozni, de legtöbbször az utcán szerettünk játszani, görkorizni, bringázni, futkározni. Nálam még a "színcápa színcápa milyen színt kérsz?" és a "kelj fel jancsi" volt a menő játék. Gumizni szerettem a legjobban. Két egyszerű nadrág gumi, - de igazából nem tudom mi a pontos neve, azt tudom, hogy fehér volt, ilyen kis háromszög mintákkal- ami kellett hozzá.  

Így késő este már, miután kiméltatlankodtam magam, zárom a blog bejegyzést méghozzá azzal, kinek nem inge ne vegye magára, de az se akinek inge, mert ez csak egy észrevétel, hipotézis, melyben saját magamat is savazom. Annyira örülök, hogy nálam ez tetőzött de hamar észrevettem benne a már kialakult klinikai esetet, ezért befékeztem. Nincs mese, ki kell csúcsosodnia ahhoz, hogy észrevedd Magad. Tényleg jobb úgy, ha nem érzel folyton késztetést azért mert meg kell felelned. Posztolj, tölts, de közben ne felejts el élni, élvezni azt ahol éppen vagy és pihenni, ha pihenni akarsz. Ne felejtsd el a valódi, igazi kapcsolataidat, ne felejts el a valóságban élni.

Csak, hogy ne mindig a szép a jó és a tündérmanók kapjanak szerepet...

Tudjátok-e mi az idő? Persze! Mondtam én is rá anno, de kiderült, nem is olyan egyszerű ez mint ahogy elképzeljük. Ha valaki megkérdezné Tőletek, hirtelen nem tudnátok mi is pontosan. Én sem tudtam...ahogy Szent Ágoston sem és így mondá egyszer Vallomások c. művében:

"Tehát mi az idő? Ha senki sem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell magyaráznom, akkor nem tudom."

Hát nem igaza van? Helytálló és lehengerlő megfogalmazás egyben...

Nem szeretnék filozofálni erről, attól függetlenül, hogy az egyetemen ez volt az egyik kedvenc filozófiai témaköröm és sikerült is fél pont híján tökéletesre írnom, ezzel évfolyamelsőnek lennem a félévi vizsgán . Ódákat tudnék zengeni róla és aranyba tudnám foglalni azok nevét akik oly frappánsan megfogalmazták jelentését. 

Egy picit azért engedjétek meg, hogy a dolgozatomból idézzek:) (Csak mert tényleg annyira büszke voltam, mikor megláttam, hogy az aznapi vizsgán részt vett több mint 65 hallgató neptun kódja közül, az enyém nyerte el az aranyérmet.:)) Ígérem pár mondat és rátérek arra, amit valójában ezzel kapcsolatban szeretnék. 

Az időérzék nem születik együtt az emberrel, ennek fogalmát mindig a kultúra határozza meg. Valamilyen időtudat nélkül elképzelhetetlen orientálódnunk. A természet mint időfelosztó, csak a napot és az évet határozza meg, minden más a tudomány által produkált, mesterséges emberi mű. A társadalomban élő ember, azaz MI, időnyomás alatt tevékenykedünk...ennek az egyik legabszurdabb eredménye, hogy néha altatószereket, szedativumokat használunk, hogy az éjszaka ne teljen haszontalanul, vagyis aludjunk amikor aludni "kell"...már megint a kell szócska...Az idővel kapcsolatos rossz érzés, a tervezés kényszerít arra , hogy uralni próbáljuk az időt...ám a túl sok és túl kevés idő egyaránt problémákat okozhat. Frusztráltak, idegesek leszünk, olykor pánikolunk és szorongunk.

Gonosz egy boszorkány ez ha uralni próbáljuk, s ráadásul ő diktál, úgy táncolunk ahogy ő fütyül. Ha belegondoltok, mindent IDŐre csinálunk, IDŐre megyünk dolgozni, délIDŐ az ebédIDŐ, ekkor és ekkor jár le a munkaiIDŐnk, a sok határIDŐ...és ha nem is vesszük észre de a szabadIDŐnket is befolyásolja.

Pont azért szorongunk mert időnk véges...Nem az örökkévalóságban, egy vég nélküli határtalan időben, avagy időtlenségben élünk...ezért a következő gondolatot jól jegyezzétek meg!!!... Ha az örökkévalóság szemszögéből tekintünk életünkre, tetteinkre, élményeinkre, akkor döntéseink, választásaink súlytalanná válnak. A döntésnek ugyanis éppen az adja a súlyát, hogy szűkös az idő, azaz egy nem választott lehetőség bepótolhatatlan, vagy ha utólag mégis szeretnénk bepótolni, akkor ezt csak más aktuálisan adott lehetőségek háttérbe szorításának árán tehetjük meg. Az örökkévalóság szemszögéből mindez elveszti tétjét, hiszen ott minden mindig lehetséges. Talán éppen ezért nem az emberekhez, hanem Istenhez kötődik az örökkévalóság. Az emberi élet legalábbis nagyon szűkös....

Ezzel a "kis" bevezetővel el is érkeztem mondanivalóm lényegéhez. Én is, mint sok mindenki más, abba a hibába estem, hogy az idő végtelen és vele együtt mi is. Haha...nagy tévedés, hogy egyenrangúak lennénk vele. 20 évesen úgy gondoltam, nagyon ráérek még mindenre, nem számít ha félretolom, később kezdem el. Akkoriban az idő szűkössége nem frusztrált, nem idegesített...Ebben azért sok belső tényező is szerepet játszott. A félelem az újtól, a nagy döntésektől, a testi-lelki problémáim... Ma már máshogy gondolom. 22 voltam amikor végre tudtam mi is szeretnék lenni valójában. Azért az elmondható, hogy már akkor óvatósan gondolkodtam, még sok mindennek a közepén tartottam...Iskolába jártam, de ekkor már tudtam, nem abba amelyikben szeretném, hogy legyek...nem hagyhattam csak úgy ott, egyszer mégis megtörtént, majd visszamentem és befejeztem. Ezután dolgoztam és elkezdtem ugyanebben a témában az egyetemet is. A bejáratott mellett döntöttem, holott cseppet sem volt könnyű tanulni munka mellett...nem szerettem, de valamelyest érdekelt és egyszerűbbnek tűnt mint feladni az eddig kialakult egzisztenciám. Annyi biztos, nem elég, hogy "valamelyest" érdekeljen. Legyél belé szerelmes, ne tudjál létezni nélküle, ne teljen el úgy nap, hogy ne foglalkozz vele egy kicsit...és a legfontosabb, hogy ne muszájból csináld, hanem azért mert szereted, élvezed, boldog vagy tőle. Sok éves gyötrelem és vívódások közepette, már-már beleőrülten és álmatlan éjszakákat okozva örlődtem az álmom, vagyis a szívem és az agyam által diktált helyesnek vélt út választása között. Közben eltelt 4 év és nem mondhatnám, hogy túl jót tett velem ez az állandósult agyalás. El akartam érni a célom, közben a biztosat sem akartam feladni. Ha valaki volt már ilyen helyzetben, az tudja, átérzi mennyire nem könnyű. Feladjam a biztos "párkapcsolatomat" a jelen dolgaimmal egy új, talán szebb jövő érdekében, de lehet, hogy valami miatt mégis megrekedek benne? Párkapcsolati értelemben is régen rossz az az együttlét, ha valaki már úgy van a másikkal, hogy a jelenlegi egy biztos pont, de közben baromira nem érzi jól magát benne...A rizikó mindenbe benne van. 

2014 áprilisában végre döntöttem, bármi is legyen a vége...Nem élhetek le úgy egy életet, hogy igazából meg sem próbáltam és amikor a gyermekeim majd pályaválasztás előtt állnak, fájó szívvel gondoljak vissza mindezekre. Nem akarom, hogy minden egyes nap eszembe jusson és végig kísérjen az a bizonyos "mi lett volna ha". Mikor már tényleg csak a haldokló önmagamat láttam ebben a világban amit évekkel ezelőtt magamnak választottam, éreztem, hogy ez így nem mehet tovább.Ha tovább folytatom, már egy olyan mély szakadékba kerülök, ahonnan talán soha nem kerülök ki élve. Évekig csak zuhantam és most úgy érzem ezzel a döntésemmel csak addig estem, ahonnan még vissza tudok mászni. Ekkor értettem meg, hogy az IDŐm és a szervezetem tűrőképessége is véges... Folyton csak panaszkodtam, mindent negatívan láttam, mindent tehernek éreztem, számomra nem volt fontos amit csináltam, MERT ÉN NEM EZT AKAROM...nem tudtam mosolyogni,semminek sem tudtam örülni. Örök pesszimista voltam. Minden napomat elvesztegetettnek éreztem. Attól a bizonyos áprilisi naptól kezdve nyugodtam meg. Tudtam, hogy hatalmas áldozatot kell hoznom, ha ezt meglépem és nem lesz egyszerű megoldanom, de elegem lett az évekig tartó önmarcangolásból és döntésképtelenségből. Ez pont az a szituáció amit fentebb említettem, hogy már nem hozhatok úgy döntéseket, hogy az más rovására ne menjen. Nálam így alakult, a múltat megváltoztatni nem tudom, ezért abból kell kihoznom a legjobbat ami van. Egy biztos, nem árulok zsákbamacskát, ha még sem úgy alakulnának a dolgaim ahogy én azt elterveztem, itt lapul a zsebemben a B terv...:) Természetesen arra törekszem minden erőmmel, hogy ezt ne kelljen előhúznom soha többet. Nem szeretem a B terveket.

Tanuljatok ebből és ha csak nem egy Tőled független külső vagy belső tényező az oka annak, hogy megvalósítsd az álmod, ne fordíts több figyelmet arra, amire valójában nem is kellene. (Belső tényező alatt pl. olyan betegséget értek, ami ellehetetlenít Téged attól, hogy bármit is tenni tudj érte.) A külső tényezőket pedig, ha nagyon akarod, meg tudod oldani. Mindent meg lehet oldani egy kis akaraterővel. Annyi szent, hogy bátornak és erősnek kell lenni ahhoz, ha már az álmaidat csak úgy valósíthatod meg, hogy feladd az eddig kialakult társadalmi szokásaid, kilépj a komfortzónádból és nekiláss, amihez további nehézséget nyújtanak a piszkos anyagiak. Kivételek persze vannak. De egyet ne felejts! Nagy teher esik le a válladról...nekem, mintha évekig a hátamhoz lett volna kötözve egy 60 kilós kő, ami mostanra majdnem teljesen eltűnt. Soha nem késő, mondták mindig...valóban, soha nem késő, de van az a határ ahol már meg kell húzni azt a bizonyos vonalat és beletörődni...Én nem ebből a rétegből való vagyok, hogy bármibe is beletörődjek. Mindig elértem a célom, mindig elértem amit akartam, már kicsinek is egy törtető kis vaddisznó voltam. Mindenhol ott voltam, mindenben részt vettem, nehogymár kimaradjak valamiből :) Most is így lesz :) 

S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Mint már említettem, hozzám az őszi hónapok állnak legközelebb s ez a Petőfi vers jutott eszembe ma reggel, az egyik kedvencem, miközben sétáltattam Tinkerton urat, becsületes nevén szólítva Sir Tinkerton Maddox...urat... A továbbiakban Tinky-nek fogom hívni, Tinkyke, Tinkyci, Tinkerke, ahogy esik. Ha mérges vagyok rá, akkor mindig Tinkerton. Ő az én szerelmem, legjobb barátom, bizalmasom, lelkitársam. Később írok róla is, mert nagy szerepe volt az első gyógyulásomban...

Noshát sétálunk Tinky-vel, ő még "pucéran" én pedig futónaciban, hosszú ujjú pulcsiban és még egy kis mellénykében. Szó mi szó, nem volt melegem...Finoman azért melengette az arcom a már csak erőlködő napocska sugara és a fű, mintha a város összes csillámporát szórták volna rá, ragyogott a harmatcseppektől...és Tinky feje búbja is, mert nem sokkal magasabb egy fűszálnál...:D Ekkor rájöttem, a nyártól végérvényesen búcsút veszek. Éreztem, ahogy a tüdőmet átjárja a friss lehűlt levegő, igazi feltöltődést adva a mai naphoz. A nyári rucik mehetnek pihenni, a kevésbé használt ruhák jelzővel ellátott gardrób fiókba és vehetem előre az őszi, átmeneti darabokat. Nem utolsó sorban pakolhatom elő négylábú barátom ruháit is. Jönnek a "pulcsis" napok, a vastag zoknis esték egy bögre forró teával a tévé előtt...jaj mennyire imádom!!!! Hullanak a falevelek és a táj elkezd gyönyörű színekben pompázni, a narancs legkülönfélébb árnyalataitól a piroson át a barnáig...A sütőtökök is nemsokára befutnak, elárasztva az áruházakat, market place-eket....nem lehet elég korán kezdeni...ugye... tavaly októberben már majdhogynem szólt a Jingle bells...

Már előre látom, hogy megint azzal a ténnyel fogok szembesülni, hogy Úr Isten, nincsen őszre semmim amit felvegyek :O :O...én ezt nem értem...Tavaly mi a francba jártam? Hova tűntek a tavalyi ruháim? Csak úgy fogják magukat és elkezdenek szublimálni??? Minden évben ugyanaz a dráma...Csajok, Lányok, Hölgyek, Asszonyok! Ti is így vagytok vele szerintem...

Kép: www.keepcalm-o-matic.co.uk

 Petőfi Sándor 

 

ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN UJRA

 

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Tehát akkor folytatnám amibe az előző bejegyzésemben bele kezdtem, de más címet kapott az elkalandozásom miatt. Van az a sötét erő ami néha-néha úrrá lesz rajtad és nem tudod legyőzni. Hiába akarod, hiába próbálod, nem megy. El akarsz tűnni a világ elől, el akarsz bújni mindentől, ki akarsz bújni a felelősség alól, egyszerűen csak el akarsz vonulni magad mögött hagyva mindent és mindenkit. Legszívesebben egész nap ki sem dugnám a lábam a takaró alól. Nem érdekelnek a számlák, nem érdekelnek a határidők, a kötelező dolgok, ide kell menni, oda kell menni...apropó mi is az, hogy kötelező dolog? Semmi sem kötelező. Fel lehet állni, ott lehet hagyni, máshogy lehet dönteni. Maga, a kötelező szó már rémísztő, borzongok tőle, a világból ki lehet kergetni vele. Rokon szavai a muszáj, kell stb...Csináld úgy, hogy ne érezd, az Neked kötelező, de fel is foghatod úgy, hogy a kötelező csak egy állapot és majd elmúlik. Sokszor éltem túl így...Ami valójában tényleg fontos volt és az élet elengedhetetlen kelléke, arra gondoltam, hogy ez csak egy játék amiből bármikor kiszállhatok. Most elárulom, hogy az érettségimet is így csináltam végig, mert annyira izgultam, hogy egy tele fecskendő ketamin is kevés lett volna a szedálásomhoz, ha akkor nem magyarázom be ezt magamnak. Persze kívülről ebből semmi sem látszott és az egyik munkahelyemen is ezzel a technikával maradtam életben. Végülis, az érettségi sem kötelező...:D

Ez a "sötét lovag" már egy hónapja elragadott és most éli ki rajtam perverz szándékait. Mondhatnám azt is, hogy antiszociális a viselkedésem, de ez egy elég erős kijelentés lenne, mivel az antiszociális szó nem csak azt jelenti, hogy képtelen vagy kommunikálni embertársaiddal...A mai világban sajnos ha csak nem vagy Rockefeller leszármazottja vagy említhetném a sorban még Steve Jobs Apple mágnást, -nyugodjon békében mind kettő-, nem engedheted meg magadnak ezt a luxust. Egy dolgozó ember nem engedheti meg magának, hogy csak úgy felszívódjon. Nekem most szerencsém van sötét lovag ügyben, de nem mindig volt ez így. Az elmebaj csak a gazdagok kiváltsága!!!????

El kell kergetnem ezt a jószágot, mert elindultam azon a bizonyos Sárgaköves úton. A visszaszámlálóm be van kapcsolva, vissza fordulni nem lehet és ami a legfontosabb, hogy nem is akarok. Van egy másik fajta sötét lovagom is akitől még mindig nem sikerült megszabadulnom..na ő már régóta velem van, a mostani csak alkalmi, van, hogy csak egy éjszakás, de van amikor több éjszakás. Utóbbi változat van jelen...Lehetséges, hogy annyira rágörcsöltem az álmom valóra váltására, hogy ezért nem érdekel a külvilág...Tanulok minden nap mint a kisangyal, lazítás képpen megnézek egy filmet, vagy hazamegyek Anyuékhoz. 

A mostani favorit a The last ship és a The Knick, bár eddig semmi nem űberelte Dextert...:)

Előbbi egy amerikai romboló hajóról szól, ami 4 hónapot tölt a sarkvidéken több mint 200 fős legénységével, hogy egy kutató megtalálja a gyorsan pusztító vírus törzsét. Eközben a Fehér Ház teljes rádiócsendet rendelt el a küldetés titkossága miatt, mit sem tudva így arról, hogy a pusztító vírus már olyan sebességgel terjed, hogy nincs hova haza térniük. Ezután jön csinnadratta, katarzis, amit akarsz....

Utóbbi, a The Knick, az 1900-as évek elején, New York-ban játszódó sorozat, ahol a főszereplő egy drogos sebész, aki igen csak korlátozva van munkája végzésében a kor fejletlensége miatt, ezért új eljárásokat próbál forradalmasítani, több kevesebb sikerrel, olykor számos emberéletet megkövetelő kísérlettel. Elég az hozzá még, hogy akkoriban nem volt ilyen fejlett az orvostudomány sem, mint ma...találkozunk érdekes dolgokkal, az biztos.

Az érdeklődési köröm és egyben filmes ízlésem úgy gondolom egyértelmű. :)