Oh igen...Előre is bocsi, de most ízlelgetem a blogolást, sok olyan számomra érthetetlen dolog van itt a szerkesztés menüben amit lehet, hogy be kellett volna állítanom, de mégsem tettem, vagy az egyik menüsoromban semmi nincs...igyekszem megtanulni mi mire való, addig is legalább jókat lehet nevetni a bénaságomon :D

Biztos éreztétek már úgy, hogy elegetek van mindenből, a rohanásból, a kötelező feladatokból, az emberekből... Nálam most pont ez az időszak köszöntött be, de még mielőtt erről szólnék, elkalandozok egy picit...

Nem húznék párhuzamot a kissé depis hangulatom és az ősz közeledte között, mivel ez a kedvenc évszakom. Igazából mind a négynek megvan a maga csodája, szépsége de valahogy számomra Ő a legkedvesebb. Egy nagyon kedves emléket szeretnék megosztani, amire boldogan emlékszem vissza. Ezek a hűvösebb reggelek, már az iskola közeledtét jelentették, amit én mindig nagyon vártam. Az iskolaszerek bevásárlása nálam különleges rituálénak számított. Izgatottan vártam Édesanyám hangját, amint azt mondja: "Na akkor írd össze mik kellenek a suliba"...huhúúú, így visszaemlékezve, nálam ez olyan önfeledt boldogságba torkollott, mintha most felnőtt fejjel megnyertem volna egy játék főnyereményét. Tudtam, hogy aznap, vagy következő nap tanszerfelhőkben lubickolhatok, valamelyik nagy áruház polcai között. Hát el is jött a várva várt pillanat. Apa vezet, Anya mellette, én hátul a hugicáimmal, akiket gyakran lepasszoltunk a Mamához ilyen alkalmakkor, mert akkoriban még kis bébi csirkék voltak. MEGÉRKEZTÜNK...Ahogy közeledtünk, egyre jobban lehetett érezni a frissen nyomott, még üres füzetek, a tempera, a festék, karton- és színeslapok levegőbe keveredett illatát. Most is, ahogy írok róla, szinte itt van előttem a kép, ahogy Anya keresi és mutogatja a tanszereket, ahogy rohanunk egyik helyről a másikra, néha szétszóródva, Apa pedig tolja utánunk olykor lehetetlen útvonalon és megközelíthetetlen pontokra a bevásárló kocsit. :D Szegény!!!! Ma már tudom, az apukák a bevásárlásokat nem élvezik :D Főleg ha a család nő tagjaival teszik mindezt és Apukám nem is választhatott, mert a családban Ő az egyedüli akinek egyessel kezdődik a személyi száma. :) A legeslegjobban a füzetek és füzetbortók, csomagoló papírok között szerettem kutatni. Édesanyám mindig nagy gondot fordított arra, hogy a könyveim és füzeteim, szépen rendezetten be legyenek kötve. Mikor a listán már lassan minden kipipálódva látszott és végeztünk a vásárlással, alig vártam, hogy hazaérjünk, kipakolhassak és lássam, ahogy a szobámat elárasztják a különböző új felszereléseim. Jobb esetben ekkorra már, az új könyveim a következő osztály elvégzéséhez, a nagyobbtól a kicsiig sorakoztak katonás rendben.

Kép: instagram

A másik legeslegjobb dolog az iskolakezdésben, a még használatlan teljesen új könyvek illata...bevallom még mindig imádom és az első dolgom, mikor beszerzek egyet, hogy jól körbeszimatolom...:D ezt szerintem sok mindenki csinálja és csinálta gyermekkorában is. Mindenbe bele kell szippantanom, szeretek szaglászni, még ha sokan bolondnak is gondolnak ez miatt. A Mama is mindig rámszólt..."Krisztíííína ne szagolgassál már mindent, olyan POCSÉK egy szokás ez" :D:D:D. A pocsék szót azért emeltem ki mert ami neki nem tetszik arra ezt a szót használja. Nagyon muris, főleg ahogy mondja. :D. Írok majd "pocsék" Mamáról is, mert megérdemel egy fejezetet úgy hiszem :D, csakúgy mint az apai Mamáék, Ők is kapnak egy fejezetet a blogon. Ezt még most így az elején leszögezném, hogy a POCSÉK szót csakis a legeslegjobb értelemben használom, mert vicces és nem a szó szoros értelmében kell venni. Egy kicsit elkalandoztam az elkalandozásomban. Térjünk vissza a Mamákról az iskolára. 

Természetesen minden évben új tolltartó és táska kellett, mert az úgy dukált...új év, következő osztályba lépés...Anya és Apa nagy szerencséjére ez a korántsem olcsó szokásom csak az általános iskolában volt mániám. Köszönöm Nekik, hogy megadták nekem ezt és minden évben boldogan kezdhettem meg az iskolát, az új szerkóimban. Ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani, mint amikor veszel magadnak egy új ruhát, felveszed és magabiztosabbnak érzed magad benne. Szebb vagy benne mint az eddigi rucijaidban. Egy nőnek nagyon felemelő érzés ha új ruhát vásárol magának. Mindegy mennyibe kerül, lehet az egy tök olcsó felső, nadrás is, a lényeg, hogy új és boldogan mozdul ki otthonról benne. A férfiakra is ugyanilyen hatással van egy ruha viselete, aminek következtében náluk is felszabadul egy "kisebb" fajta endorfin csomag :) Ezt úgy alsó hangon mondom...:)  

Hétfőn, azaz szeptember 1-jén megkezdődik a tanítás az általános iskolákban, középiskolákban, gimnáziumokban és némelyik felsőoktatási intézményben is. Ekkor én már számoltam vissza a napokat, mennyit kell még aludni, hogy végre mehessek. A legelső iskolás napom előtti éjszaka volt a legizgalmasabb, emlékszem, nagyon nehezen aludtam el, mert annyira vártam. Egyszer, az éjszaka közepén, miután sikerült elaludni, fel is ébredtem az izgatottságból s láttam, ahogy Anyu a kislámpa fényénél, vigyázva, hogy engem fel ne keltsen, még mindig a könyveimet kötötte be, a Tőle megszokott zseniális ügyességgel. Történt ez 1995 őszén, miközben már nem csak velem kellett törődnie, hanem a két fél éves ikerpár húgaimmal is, akik szerettek felváltva aludni, enni és inni. :):)

Most is látom magam előtt az otthonom, érzem az iskolakezdés előtti zsongást, az illatokat. Visszamennék abba az önfeledt boldogságos gyerekkorba. Ma már nekem kéne az én gyermekemet bevásárolni vinni a sulira és nekem kéne kötögetni a könyvecskéit, de más világot élünk. Lassan odáig jutunk, hogy egy Ipad-del, egy laptoppal vagy tudja ég milyen kütyüvel lerendezik ezt a klassz élményt. Azért szerencsére még ez nagyon gyerekcipőben jár, legalábbis az általános iskolában és boldog emlékeket visszaidézve sétálhatok el egy bevásárlás alkalmával a tanszeres részleg mellett. Addig is míg megkapom azt a csodás feladatot, hogy én csomagolhassak, még egy hosszú út áll előttem, aminek épp hogy csak az ajtajában állok és egyelőre kopogtatok.

Két hét múlva nekem is megkezdődik...

Kép: instagram

Ma megnéztem a blogomat, történt- e valami rajta, de ugyan kérlek, mi történt volna ha én nem vések rá? Néztem, kattintgattam és nem tudtam mit írjak. Az elmúlt napokban arra is gondoltam, hogy hülyeség volt létrehozni, nem is akarok vele foglalkozni. Komolyan írjam le az életem? Különben is nem vagyok se közismert, se híres, hogy érdekesség legyek. (megvetetten lefelé néző szemű málé szájú szmájli). Magyarul, kit érdekel ennek is a nyomora, búja, baja, vigadalma? No, mindegy, írjunk azért valamit...ne csak koptassuk a klaviatúrát. Végülis nem kell ahhoz celebnek lenni, hogy leírd, mi zajlik le benned...anélkül is lehet szívszorító, olykor derűs. Emberek vagyunk.

Nem érzem magam erősnek...nem érzem magam olyan erősnek ahhoz, hogy amit az előző bejegyzésemben írtam, a problémámat megosszam. Nem tudok róla írni. Akkor leszek túl rajta, ha kisujjból kirázom és kacagva írok róla. Ez még nem megy....azt terveztem, hogy leírom min megyek keresztül, mert hátha jobb lesz...de nem...nem akarom...ezt még nem...És ha írok róla ami megmarad, -ahogy a mondás tartja, "verba volant, scripta manent"=a szó elszáll az írás megmarad- és sosem tudom elengedni? Pedig pont ez a cél, hogy ne foglalkozzak vele, ne érdekeljen...lehet, hogy addig megnyugtató amíg leírom, mert kiadom, de az itt lesz, egy nyitott könyv lesz, amit bármikor levehetek a polcról ha úgy tetszik.

Szóval jobb, ha valami elszáll... de egyszer lehet, hogy elkap a hév és leállni sem tudok, ami azt jelenti, hogy igen! Megcsináltam!... egyszer meglesz az, csak ki kell várni. Addig is nézzük az életem napos oldalát :) Közben eszembe jutott a következő posztom, de azt meghagyom következő alkalomra. :) 

Sok szépet az estéhez :)

Kép: www.keepcalm-o-matic.co.uk