Csak, hogy ne mindig a szép a jó és a tündérmanók kapjanak szerepet...

Tudjátok-e mi az idő? Persze! Mondtam én is rá anno, de kiderült, nem is olyan egyszerű ez mint ahogy elképzeljük. Ha valaki megkérdezné Tőletek, hirtelen nem tudnátok mi is pontosan. Én sem tudtam...ahogy Szent Ágoston sem és így mondá egyszer Vallomások c. művében:

"Tehát mi az idő? Ha senki sem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell magyaráznom, akkor nem tudom."

Hát nem igaza van? Helytálló és lehengerlő megfogalmazás egyben...

Nem szeretnék filozofálni erről, attól függetlenül, hogy az egyetemen ez volt az egyik kedvenc filozófiai témaköröm és sikerült is fél pont híján tökéletesre írnom, ezzel évfolyamelsőnek lennem a félévi vizsgán . Ódákat tudnék zengeni róla és aranyba tudnám foglalni azok nevét akik oly frappánsan megfogalmazták jelentését. 

Egy picit azért engedjétek meg, hogy a dolgozatomból idézzek:) (Csak mert tényleg annyira büszke voltam, mikor megláttam, hogy az aznapi vizsgán részt vett több mint 65 hallgató neptun kódja közül, az enyém nyerte el az aranyérmet.:)) Ígérem pár mondat és rátérek arra, amit valójában ezzel kapcsolatban szeretnék. 

Az időérzék nem születik együtt az emberrel, ennek fogalmát mindig a kultúra határozza meg. Valamilyen időtudat nélkül elképzelhetetlen orientálódnunk. A természet mint időfelosztó, csak a napot és az évet határozza meg, minden más a tudomány által produkált, mesterséges emberi mű. A társadalomban élő ember, azaz MI, időnyomás alatt tevékenykedünk...ennek az egyik legabszurdabb eredménye, hogy néha altatószereket, szedativumokat használunk, hogy az éjszaka ne teljen haszontalanul, vagyis aludjunk amikor aludni "kell"...már megint a kell szócska...Az idővel kapcsolatos rossz érzés, a tervezés kényszerít arra , hogy uralni próbáljuk az időt...ám a túl sok és túl kevés idő egyaránt problémákat okozhat. Frusztráltak, idegesek leszünk, olykor pánikolunk és szorongunk.

Gonosz egy boszorkány ez ha uralni próbáljuk, s ráadásul ő diktál, úgy táncolunk ahogy ő fütyül. Ha belegondoltok, mindent IDŐre csinálunk, IDŐre megyünk dolgozni, délIDŐ az ebédIDŐ, ekkor és ekkor jár le a munkaiIDŐnk, a sok határIDŐ...és ha nem is vesszük észre de a szabadIDŐnket is befolyásolja.

Pont azért szorongunk mert időnk véges...Nem az örökkévalóságban, egy vég nélküli határtalan időben, avagy időtlenségben élünk...ezért a következő gondolatot jól jegyezzétek meg!!!... Ha az örökkévalóság szemszögéből tekintünk életünkre, tetteinkre, élményeinkre, akkor döntéseink, választásaink súlytalanná válnak. A döntésnek ugyanis éppen az adja a súlyát, hogy szűkös az idő, azaz egy nem választott lehetőség bepótolhatatlan, vagy ha utólag mégis szeretnénk bepótolni, akkor ezt csak más aktuálisan adott lehetőségek háttérbe szorításának árán tehetjük meg. Az örökkévalóság szemszögéből mindez elveszti tétjét, hiszen ott minden mindig lehetséges. Talán éppen ezért nem az emberekhez, hanem Istenhez kötődik az örökkévalóság. Az emberi élet legalábbis nagyon szűkös....

Ezzel a "kis" bevezetővel el is érkeztem mondanivalóm lényegéhez. Én is, mint sok mindenki más, abba a hibába estem, hogy az idő végtelen és vele együtt mi is. Haha...nagy tévedés, hogy egyenrangúak lennénk vele. 20 évesen úgy gondoltam, nagyon ráérek még mindenre, nem számít ha félretolom, később kezdem el. Akkoriban az idő szűkössége nem frusztrált, nem idegesített...Ebben azért sok belső tényező is szerepet játszott. A félelem az újtól, a nagy döntésektől, a testi-lelki problémáim... Ma már máshogy gondolom. 22 voltam amikor végre tudtam mi is szeretnék lenni valójában. Azért az elmondható, hogy már akkor óvatósan gondolkodtam, még sok mindennek a közepén tartottam...Iskolába jártam, de ekkor már tudtam, nem abba amelyikben szeretném, hogy legyek...nem hagyhattam csak úgy ott, egyszer mégis megtörtént, majd visszamentem és befejeztem. Ezután dolgoztam és elkezdtem ugyanebben a témában az egyetemet is. A bejáratott mellett döntöttem, holott cseppet sem volt könnyű tanulni munka mellett...nem szerettem, de valamelyest érdekelt és egyszerűbbnek tűnt mint feladni az eddig kialakult egzisztenciám. Annyi biztos, nem elég, hogy "valamelyest" érdekeljen. Legyél belé szerelmes, ne tudjál létezni nélküle, ne teljen el úgy nap, hogy ne foglalkozz vele egy kicsit...és a legfontosabb, hogy ne muszájból csináld, hanem azért mert szereted, élvezed, boldog vagy tőle. Sok éves gyötrelem és vívódások közepette, már-már beleőrülten és álmatlan éjszakákat okozva örlődtem az álmom, vagyis a szívem és az agyam által diktált helyesnek vélt út választása között. Közben eltelt 4 év és nem mondhatnám, hogy túl jót tett velem ez az állandósult agyalás. El akartam érni a célom, közben a biztosat sem akartam feladni. Ha valaki volt már ilyen helyzetben, az tudja, átérzi mennyire nem könnyű. Feladjam a biztos "párkapcsolatomat" a jelen dolgaimmal egy új, talán szebb jövő érdekében, de lehet, hogy valami miatt mégis megrekedek benne? Párkapcsolati értelemben is régen rossz az az együttlét, ha valaki már úgy van a másikkal, hogy a jelenlegi egy biztos pont, de közben baromira nem érzi jól magát benne...A rizikó mindenbe benne van. 

2014 áprilisában végre döntöttem, bármi is legyen a vége...Nem élhetek le úgy egy életet, hogy igazából meg sem próbáltam és amikor a gyermekeim majd pályaválasztás előtt állnak, fájó szívvel gondoljak vissza mindezekre. Nem akarom, hogy minden egyes nap eszembe jusson és végig kísérjen az a bizonyos "mi lett volna ha". Mikor már tényleg csak a haldokló önmagamat láttam ebben a világban amit évekkel ezelőtt magamnak választottam, éreztem, hogy ez így nem mehet tovább.Ha tovább folytatom, már egy olyan mély szakadékba kerülök, ahonnan talán soha nem kerülök ki élve. Évekig csak zuhantam és most úgy érzem ezzel a döntésemmel csak addig estem, ahonnan még vissza tudok mászni. Ekkor értettem meg, hogy az IDŐm és a szervezetem tűrőképessége is véges... Folyton csak panaszkodtam, mindent negatívan láttam, mindent tehernek éreztem, számomra nem volt fontos amit csináltam, MERT ÉN NEM EZT AKAROM...nem tudtam mosolyogni,semminek sem tudtam örülni. Örök pesszimista voltam. Minden napomat elvesztegetettnek éreztem. Attól a bizonyos áprilisi naptól kezdve nyugodtam meg. Tudtam, hogy hatalmas áldozatot kell hoznom, ha ezt meglépem és nem lesz egyszerű megoldanom, de elegem lett az évekig tartó önmarcangolásból és döntésképtelenségből. Ez pont az a szituáció amit fentebb említettem, hogy már nem hozhatok úgy döntéseket, hogy az más rovására ne menjen. Nálam így alakult, a múltat megváltoztatni nem tudom, ezért abból kell kihoznom a legjobbat ami van. Egy biztos, nem árulok zsákbamacskát, ha még sem úgy alakulnának a dolgaim ahogy én azt elterveztem, itt lapul a zsebemben a B terv...:) Természetesen arra törekszem minden erőmmel, hogy ezt ne kelljen előhúznom soha többet. Nem szeretem a B terveket.

Tanuljatok ebből és ha csak nem egy Tőled független külső vagy belső tényező az oka annak, hogy megvalósítsd az álmod, ne fordíts több figyelmet arra, amire valójában nem is kellene. (Belső tényező alatt pl. olyan betegséget értek, ami ellehetetlenít Téged attól, hogy bármit is tenni tudj érte.) A külső tényezőket pedig, ha nagyon akarod, meg tudod oldani. Mindent meg lehet oldani egy kis akaraterővel. Annyi szent, hogy bátornak és erősnek kell lenni ahhoz, ha már az álmaidat csak úgy valósíthatod meg, hogy feladd az eddig kialakult társadalmi szokásaid, kilépj a komfortzónádból és nekiláss, amihez további nehézséget nyújtanak a piszkos anyagiak. Kivételek persze vannak. De egyet ne felejts! Nagy teher esik le a válladról...nekem, mintha évekig a hátamhoz lett volna kötözve egy 60 kilós kő, ami mostanra majdnem teljesen eltűnt. Soha nem késő, mondták mindig...valóban, soha nem késő, de van az a határ ahol már meg kell húzni azt a bizonyos vonalat és beletörődni...Én nem ebből a rétegből való vagyok, hogy bármibe is beletörődjek. Mindig elértem a célom, mindig elértem amit akartam, már kicsinek is egy törtető kis vaddisznó voltam. Mindenhol ott voltam, mindenben részt vettem, nehogymár kimaradjak valamiből :) Most is így lesz :)